Természetesen az alábbi történet csak a képzelet szüleménye, minden hasonlóság a valósággal és néhány jelenlegi EU-ország gyakorlatával csak a véletlen műve lehet.
Toni korán kelt. A hajózásban ez már csak így van. A hajó mindig siet, mindig oda kell érni valahová időben, tehát ahogy világosodik, a matrózokat kidobja az ágy, felberregnek a motorok, és a hajó útnak indul a következő kikötő felé.
Toni nem szerette ezt az időszakot. A kis hajó, amin szolgált, ilyenkor általában a gázlós szakaszokon segítette át a nagyobb hajókat oly módon, hogy a gázlós szakasz előtti kikötőben átraktak a nagyok árujából a kis hajóba, majd néhány menetóra és 80–100 km megtétele után visszarakták az árut a nagy hajóba. Az folytatta útját, míg a kicsi újabb könnyítési feladatot hajtott végre.
Toni ilyenkor mindig kidolgozta magát. A raktárak kinyitásakor a tetők emelgetése, a rakodások utáni raktártakarítás sokkal strapásabb, mint azok az időszakok, amikor a folyón jó a vízállás, és a kis hajó is hosszabb szakaszon fuvarozik. Amikor több nap menetre esik egy-egy rakodási nap. Persze olyankor neki is van lehetősége kicsit tanulgatni a hajóvezetést, hogy valamikor majd a kormányállásból irányíthassa a hajót mint hajóparancsnok.
Aznap azonban egy kiemelkedően fárasztó nap köszöntött rá. Ébredés után a szokásos tevékenységeit végezte el, a hajó elejébe ment, és a parancsnok jelére felszedte a hajó horgonyát. Visszament a kuckójába, hogy elkészítse a reggeli kávéját. Kicsit irigykedett is a nagy hajó személyzetére. Az gyorsabb, mint ők, már nyilván elérték a célállomást, és ráérnek felkelni.
Később a kikötőben az ömlesztett madáreleséget elkezdték ugyan daruval átrakni, de a kis tolólapos masina, amit be szoktak emelni a hajó raktárába, hogy összetolja a magot a markolókanálnak, elromlott. Nem tanakodtak sokáig a parton az emberek. Itt, a világoskékeknél ez nem volt szokás. Máris szóltak a hajószemélyzetnek, hogy lapátolják össze azt a 8–10 tonna madáreledelt. A parancsnok próbált ellenkezni, mondván, az nem a matrózok feladata. A matróz kezeli a hajót kirakáskor, az áru kirakása után kitakarítja a hajó raktárát, de az áru maradéktalan kirakása a rakodást vállaló cég költsége és feladata. Sajnos nem sokat tehetett, a világoskékek közölték: emberük nincs, a gép elromlott, vagy lapátolnak, vagy bennük marad az áru.
Toni is morgolódott kicsit, amikor lement a raktárba, de nekikezdtek a munkának. Hosszú nap volt, sok minden eszébe jutott. Ha világoskék lenne, akkor is itt kéne lapátolnia? De sötétkék volt, és ezen nem lehet változtatni. Néhány éve, amikor megalakították az EKOSZ-t (rögtön hozzá is tette magában a teljes kifejezést: Egyesült Kék Országok Szövetsége), azt gondolták, most már könnyebb lesz. A kék országokban ugyanis mindenütt kék emberek laktak, csak a nyugati, jobb adottságokkal rendelkező országokban világosabb, míg a keleti, szegényebb országokban sötétebb kékek. A sötétkékek nagy reményeket fűztek a szövetséghez. A nagy kék folyó évszázadok óta kötötte össze őket, de a világoskékek régebben nagyon óvták a városaikat a sötétkékektől. Aztán a világoskékek ellustultak, és csak irodai munkát akartak végezni. Ezért volt szükségük a szövetségre, hogy az általuk fárasztónak gondolt munkákat elvégeztessék a sötétekkel.
Csak legalább fizetnék meg rendesen, gondolta Toni. Lehet, hogy most is azért kell itt lapátolnom, mert olcsóbb pár sötétkéket beállítani, mint bérelni egy tolólapost néhány órára. Megállt, megtörölte a homlokát. Alapvetően nyugodt ember volt, de az igazságtalanság nagyon fel tudta bosszantani. Eszébe jutott, hogy azért nem mehet feljebb a kék folyón, a távolabbi világoskék városok felé, mert a világos hatóságok oda külön pecsétet írnak elő, ami neki még nincs meg. Volt már itt elégszer, a sötétek is megadták már neki a matrózkönyvet, de a világos hatóság még nem fogadta el a kérelmét. Mintha egy matróznak arrafelé nem ugyanazt kellene csinálni, mint itt, mintha a hazája nem is lenne tagja a szövetségnek.
Eszébe jutottak az otthoniak, a két kis kék lurkó, akiknek hazaviszi a fizetést, akik majd tanulhatnak belőle, és egy irodában dolgozhatnak – persze, reményei szerint kizárólag otthon, egy sötétkék városban –, vagy beszállhatnak matróznak egy hajóra, oda, ahol ő a parancsnok. Mert csinálhatnak a világoskékek, amit akarnak, ő parancsnok lesz, és akkor végigmehet az egész kék folyón a legtávolabbi világoskék városig.
Közben lassan besötétedett, és elfogyott a mag. Szinte észre sem vette, hogy már nem lapátol, hanem raktárt seper. A mosás majd holnap reggel, mondta a parancsnok, mert a következő könnyítés csak holnap délután lesz. Toni behúzódott a kuckójába, és megette a vacsoráját. Ma éjszaka a családról fog álmodni, és azokról az időkről, amikor majd parancsnok lesz.
Kruppa Ferenc
A cikk a NavigátorVilág 2017. július-augusztusi számában jelent meg.