Énekek a hajózásról

Ez a cikk a NavigátorVilág áprilisi számában jelent meg.

A magyar hajózással annyira nem történik semmi, hogy nincs miről mesélni. A szakma csendesen sorvad a multinacionális gabonakereskedők által irányított mezőgazdasági piac és az összeszerelőüzemekké változott ipar árnyékában – amiket a sokasodó autópályákon kényelmesen kiszolgál a közúti fuvarozás (az externális költségekkel meg ne foglalkozzunk).

Ilyen még nem volt! Amikor az elmúlt héten megkaptam a telefont, hogy kérik a szokásos cikket az újság következő számába, elkezdtem gondolkodni, hogy miről írjak. Ilyenkor némi tanácstalanság után eszembe szokott jutni valami, ami aktuális problémaként merül fel, vagy éppen ellenkezőleg, régóta fennálló és eddig nem orvosolt dolog. Elkezdtem tehát gondolkozni, átnéztem a korábbi hónapok és évek cikkeit, de semmi. Ilyen még nem volt, hogy ne legyen valami jó ötletem arra, hogy miről írjak gúnyos, vicces vagy komoly történetet, hogy miről tájékoztassam a kedves olvasókat, vagy miről oszthatnék meg egy tanulságos mesét.

A kollégákkal már százszor megénekeltük a víziút-problémákat. Unásig ismételtük, hogy máshol a közlekedéspolitika megteremti, bővíti és karbantartja a hajózási infrastruktúrát. Emlékszem arra a konferenciára, amikor Szalma Botond papagájjelmezben kezdte el az előadását, arra utalva, hogy ugyanazt ismételgeti évek óta – mindenféle érdemi elmozdulás nélkül. Sokszor ejtettünk szót arról, hogy az újabb generációk nem szívesen választják a hajózást, mert nem egy kényelmes irodában végezhető fehéringes munka, a szépségei meg nem annyira vonzóak, mint régebben. Az meg nem igazán hír ma – amikor én kezdtem, még az lett volna –, hogy egyre több lány jelentkezik matróznak. A sportban azt szokták mondani a korosodó sportolóknak, hogy a csúcson kell abbahagyni. Nem tudom, hol van a csúcs, de lehet, hogy erről már lemaradtunk?

Ráadásul az élő előadáshoz képest a cikkeknek megvan az a hátránya, hogy a cikket lazán átlapozza a kedves olvasó, ha úgy ítéli meg, hogy már olvasott valami ehhez hasonlót, és „uncsi” a téma. Persze a cikk szerzőjének sem jó, ha úgy érzi, az írás akár indigóval is készülhetett volna, vagy éppen azt, hogy ennek a színvonala nem üti meg a korábban megszokott nívót. Amennyiben jól emlékszem a gyerekkori olvasmányaimra, Karl May írta a Winnetou regények végén, hogy „egy sokra hivatott, de szerencsétlen nép élt itt, és tűnt el nyomtalanul”. Reméljük, és dolgozunk érte, hogy ne a hajózás legyen a közlekedési ágazat indiánja. Reméljük, és dolgozunk azért, hogy legyen még miről írni néhány szép mesét