NavigátorVilág – Vasúti fuvarozás online konferencia

Helyzetkép világgazdasági és geopolitikai vetületekkel: átalakulnak az ellátási láncok

Helyzetkép világgazdasági és geopolitikai vetületekkel: átalakulnak az ellátási láncok

A 2008-as válság óta a globalizáció már új utakat keresett. A koronavírus-járvány az állam és a gazdaság viszonyában hoz változást, ezzel újrahuzalozva a globalizáció fejlődését. Ezek tartóssága egyre kevésbé kérdéses. Látható, ahogy a nemzeti kormányzatok napról napra egyre több befolyást szereznek vissza a gazdasági szférában – foglalta össze a NavigátorVilágnak a Társadalmi Reflexió Intézet vezetője.

A világpolitika számtalan olvasatából az egyik leghasznosabb az állam és a gazdaság egymásra hatása és annak tanulmányozása, hogy ez a kölcsönhatás hogyan alakult a történelem során. Vagyis éppen a politikusok határozzák meg erősebben a gazdasági szereplők életét és hétköznapjait, vagy fordítva: a piac vezetői viszik be erősebben az érdekeiket a politikába. Ez a dinamikus egyensúly a természeténél fogva sosem volt állandó, sohase láttunk tiszta képletet; sem az államkapitalista Kínában, sem az USA-ban vagy más demokráciákban.

A járvány kitörését követő gazdaságélénkítő intézkedések csak az egyik elemei annak, ahogy az államok újfent mélyebben belefolynak a gazdasági életbe. A másik oldalról eddig sem ismeretlen, de mostanáig méltatlanul elhanyagolt folyamat kerül a politika látóterébe: az ellátásbiztonság.

A múlt század nyolcvanas éveitől dübörgő dereguláció és ennek nyomán rohamosan növekvő nemzetközi kereskedelem a gazdasági szereplők érdekeit helyezte előtérbe. A fogyasztók ebben az egyenletben nem mint nemzetállamok polgárai tűntek fel. A Covid-19 nyomán felépített határzárak, rekvizíciók, termelés-átállítások ezt felülírják.

Ez az újraértelmezés határozza majd meg az ellátási láncok körüli nemzeti és nemzetközi szabályozás alakulását a következő években az Európai Unióban és így hazánkban is. E lendület további forrása az amerikai–kínai vetélkedés. A kimaradni egyre kevésbé tudó Európát választás elé állítják két oldalról.

Mindez már nem csupán a logisztikát jelenti, azaz hogy egyes áruk hogyan jutnak el a termelés – eddig legtöbbször kiszervezett – helyétől a fogyasztóig. A vírusválság ugyanis a kritikus áruk, szolgáltatások és infrastruktúrák egész körét újrarajzolja és megerősíti. Egyes termékek esetében tehát nemzetbiztonsági szempontok fogják újraírni az ellátási láncokat. Ezek köre viszont messze nem szűkül a vírus miatti egészségügyi felszerelésekre.

Mi is lesz „kritikus”?

Az európai alapítószerződésekben – a római megállapodásban – az ötvenes években az élelmiszerellátás, a szénbányászat és acéltermelés, nem sokkal később pedig a nukleáris hasadóanyagok tűntek kritikusnak, amely területeket az akkori közösségi jog szabályozni kívánt. Ez jól tükrözi a hidegháború első évtizedeinek hangulatát és szemléletét: a második világháborúból kikecmergő Európa sem éhezni nem akart tovább, sem újabb háborút. Az atomkorszak pedig egyszerűen utolérte, már nem kis részben a szovjet–amerikai vetélkedésnek köszönhetően.

Ha hetven évet gyorsan előrepörgetünk 2020-ig, akkor jól érzékelhető, hogy a kritikus termékek és infrastruktúraelemek köre radikálisan átalakult. Az energiaellátást bár ide soroljuk, köhögve-izzadva próbál az energiaunió ennek eleget tenni: folyik a vita az Északi Áramlatról, a megújulók körein, az atomenergia alkalmazhatóságán. Ugyanakkor minden tagállamnak világos, hogy ez kritikus kérdés, az elektromos hálózatok üzemeltetésével együtt.

Kevésbé látható, de annál fontosabb, és ehhez kapcsolódik a kiberbiztonság, vagyis a kibertér stabilitásának kritikus fontossága, a pénzpiacok és logisztika új otthona, az online tér és az ehhez kapcsolódó kommunikáció. Erről szól a kiéleződött 5G vita az euroatlanti térségben, ahogy a GDPR és a szellemi alkotások védelme is. Ezek azonban csak a jégjegy csúcsai.

A kritikus elemek közt megerősítést nyer a lokális élelmiszerellátás fontossága, amelyet a karanténidőszak mutatott meg. Ugyanígy az egészségügyi alapfelszerelések, stratégiai élelmiszer- és energiatartalékok infrastruktúrája is visszajutott a politikai döntéshozók napirendjének csúcsára.

Ezek a globalizáció korábbi irányával szemben két dolgot erősítenek meg: a nemzetállami kereteket szemben a globális piacéval és a politika – végső soron a polgárok érdekeinek – primátusát az egyéni gazdasági szereplők szempontjai felett.

Megerősödik a geopolitika a gazdaság fölött

Ennek ékes példája az Egyesült Államok és Kína közötti feszültség további fokozódása. Miközben a vámháború feloldását célzó legutóbbi megegyezésnek a „phase one” szakaszát épp vizsgálják a felek, nagyon úgy tűnik, hogy a Fehér Ház legfeljebb időt akart nyerni. A kínai–amerikai konfliktus egy geopolitikai konfliktus, amely a Csendes-óceán, illetve a távol-keleti kereskedelmi hajózás biztonságáról szól a felszínen – végső soron pedig az Egyesült Államok és NATO-szövetségeseinek az ázsiai befolyásáról.

Peking a növekvő gazdasági hatalmát igyekszik geopolitikai befolyásra konvertálni, részben az „Egy út, egy övezet” politikán, illetve a politikai feltételekhez kötött gazdasági „segítségnyújtáson”, bilaterális hitelezésen keresztül. Ezek klasszikus világpolitikai képletek, csakhogy amikor intenzívebb szakaszba kerülnek az ilyen típusú konfliktusok, akkor a politikai döntések elsőbbséget követelnek akár a saját gazdaságuk korlátozása árán is.

Ez történik most az USA-ban, ahol rövid távon ezek a döntések dollármilliárdos károkat okoznak amerikai szereplőknek, legyen szó középnyugati szójatermelőkről vagy a legfejlettebb félvezető-gyártókról. A Fehér Ház egyértelművé tette, hogy hosszú távú átrendeződést vár: akár az egyes orvosi eszközök termelésének hazahozatalával, akár a kínai cégfelvásárlások korlátozásával, vagy az érzékeny technológiák – és exportjuk – növekvő tiltásával.

Az EU őrlődése

Ebbe csúszik bele Európa és az Európai Unió a maga módján. A „belecsúszás” annyit jelent, hogy nem kezdeményezőként van jelen, hanem a két másik szereplő gyors döntéseit igyekszik lekövetni, a maga érdekeit pedig túl lassan artikulálja – legalábbis az EU szintjén. Egyes tagállamok között még nincs konszenzus a geopolitikai stratégia legalapvetőbb pontjaiban sem.

Nem segíti ezt, hogy a járvány miatt kevesebb figyelem jut e témára a közbeszédben, tulajdonképpen még a döntéshozói körökben is. Ugyanakkor az egyértelmű, hogy az ellátási láncok átszervezése az EU nagy szereplőinél is megkezdődött: rövidebb lánc, kevesebb Kína, több redundancia, nagyobb készleteké a jövő.

A „kevesebb Kína” például a japánok esetében kifejezetten látványos: óriási összegeket különített el Tokió annak a finanszírozására, hogy a kínai termelőhelyekre kiszervezett japán cégeket ösztönözze a hazaköltöztetésre.

Kína helyi versenytársai is ébredeznek. Adatok szerint több mint ezer, Kínában jelenlévő amerikai céghez értek el az indiai kormányzati szándékok, miszerint támogatnák az áthozatalukat. Indiának még több tekintetben van mit tanulnia a befektetésösztönzésben, de egyértelmű, hogy most egy irányba mutatnak Delhi szándékai és a világpolitikai akarat. Különleges zóna létrehozásán is dolgoznak, ahol megvágnák a híres indiai red tape-et.

A Fehér Ház a korábbi két elnök által támogatott Trans-Pacific Partnership 2017-ben elvetett javaslatát is leporolni készül. Az USA a kereskedelmi egyezmények terén visszatér a Távol-Keletre, ahogy a katonai szövetséget is újraszervezik a Dél-Korea, Japán és Ausztrália vonalakon.

Mindez Európára nézve egyre növekvő nyomást jelent, hogy a Washington–Peking mérkőzésben megújítsa a transzatlanti szövetséget. Az USA-ban ez egy esetleges őszi demokrata győzelem esetén nem az irányában változna, csupán stílusában és kivitelezésében.

Vissza a harmadik világhoz?

Magyar szempontból is kardinális kérdés lesz, hogy vajon a kínaiakkal való viszony mennyire alakul át a következő 1–3 évben. Az euroatlanti térség egységes blokként lassítani tudja a kínai növekedést? Piacairól és ellátóláncaiból ki tudja-e vezetni a kritikus részeken a kínai részvételt? Mivel Peking már nyíltan erre törekszik a „Made in China 2025” programmal, a világpolitika szemszögéből nézve az a szokatlan, hogy erre csak most, a járvány apropóján kezd el reagálni az euroatlanti közösség.

Úgy is mondhatjuk, hogy a WTO kínai bővítése végül visszafelé sült el: a lépés nem Kínát demokratizálta a kapitalizmus térnyerésén keresztül, hanem éppen ellenkezőleg, a demokratikus berendezkedésű WTO-tagok intézményeit kezdte el hosszú távon aláásni.

A kínai-euroatlanti viszonyban egy új egyensúlyt jelenthet, ha az Európai Unió is csak annyi hozzáférést biztosít a saját piacához, mint amennyit Kína, tehát nem tenne mást, csak reciprokalapon járna el. Ez az európai kínai érdekeltségek leépítésével és befektetéseik csökkenésével járhat – de a pénznyomda működése időleges megoldást adhat rá.

Ezzel szemben fokozódhat a „harmadik” térségekért folyó verseny; ez főleg Afrikát és Latin-Amerikát jelentheti. A nyersanyagok, beruházások, kritikus importcikkek terén a kínai, amerikai és remélhetőleg európai versenyzés fokozódhat, hiszen áttevődhet ide a konfliktus fókusza. Ebben Magyarország balkáni érdekeltségei, törökországi kapcsolata lehet kitett.

A geopolitika egy pár évig tehát felülre kerekedhet. A kibertér nagy cégei viszont még védik a piacok sáncait, a gazdasági szereplők autonómiáját. Ezért is láhatjuk a rengeteg kezdeményezést, ahol állami szerepeket igyekeznek kiváltani vagy segíteni a járvány elleni küzdelemben. Az is lehet, hogy a XXI. században az államok és a gazdaság között megint új szereposztás következik, ahogy az már annyiszor átrendeződött a történelem során.

 

Feledy Botond