„A szívemben mindig MASPED-es voltam, vagyok és leszek”

Ez a cikk a NavigátorVilág áprilisi számában jelent meg.

„Fiatalkoromban felszálltam a vonatra, a lényeg az volt, hogy rajta legyek, aztán előrekerültem a mozdonyvezetői állásba, hogy vezessem a vonatot, most meg kényelmesen ülök hátul a pullmanban, vezessen más, én már csak utazni akarok.” Ezzel leírható a 70. születésnapját idén ünneplő Káldor László hosszú és eredményes szállítmányozói pályafutása. A MASPED vezérigazgató-helyettesi székéig jutó, majd a Schenker hazai leányvállalatainak ügyvezetői pozícióját is betöltő szakemberrel az a bizonyos vonat mindvégig nyílegyenes pályán haladt, és mindegy, hogy Káldor László utasként váltott jegyet, vagy a mozdonyvezetői állásban tette a dolgát.

– Ismerői tudják, hogy mindig a csapatmunkára épített. Hol volt a helye a csapatban?

– Egy jól működő gépezet fontos tisztje voltam a MASPED-nél, a kapitányt Kautz Istvánnak hívták, aki kiválóan értett a stratégiaalkotáshoz. Persze kellett egy csapat is, a MASPED-család, amelyik a kigondolt stratégiákat szakmailag jól felkészülten és mindenekelőtt tisztességesen megvalósította. A mindenkori feladataimat üzleti, kereskedelmi, szakmai szempontból egyaránt eredményesen láttam el. Sikertörténetnek tartom például a gabonaszállításnál betöltött úttörőszerepemet az Adriánál, amikor a silók 60 százalékát lekötöttük, vagy a MASPED vidéki kirendeltséghálózatának létrehozásában és a MASPED–Schenker 10 éves sikeres működésében való részvételemet.

– E szakmai közösség kialakítását befolyásolta, hogy a meghatározó személyek ugyanahhoz a generációhoz tartoztak?

– Igen, de nekünk még a két világháború között született legendás speditőrgeneráció tagjai – Szemere János, Bálint Zoltán, Marton Dénes, Szabó Tibor és még sorolhatnám – mutatták a példát szakmaszeretetből, akiket az 1948-ban, éppen 70 éve alapított MASPED első igazán jelentős alakjaiként tartunk számon. Mindannyian sokoldalú, rendkívül széles szakmai tudással rendelkező személyiségek voltak, akik a munkatársakból igazi csapatot tudtak építeni. Mivel a háború előtt nevelkedtek, még magánspeditőrként hoztak magukkal egy fejlett kereskedelmi kultúrát is, mások mellett ők tették le az 1945 utáni hazai szállítmányozás alapjait. Az én korosztályom, az akkori fiatalok kezdetben középvezetőként dolgoztunk, és amikor a „nagy öregek” elmentek nyugdíjba, akkor mi léptünk a helyükbe. Fontosnak tartották, hogy gondoskodjanak az utánpótlás kineveléséről, hagytak bennünket önállóan gondolkodni, kikérték és az esetek többségében el is fogadták a szakmai javaslatainkat, közösen osztoztunk a sikerélményekben. Hasonló pályát futottak be generációm más cégeknél dolgozó szakemberei, többek között Wolner János, Léránt György és Józan Tibor.

– Melyek voltak az elmúlt hét évtized mérföldkövei a MASPED életében?

– A MASPED szakmailag egy jó iskola volt, egy központi irányítású mamutvállalat minden előnyével és hátrányával. Kereskedni meg kellett tanulni, ezért egyetértek Kautz Istvánnal, miszerint a cégnek jót tett, hogy 1974-ben a Raabersped szállítmányozási jogokat kapott. Ezzel a rendszerváltás előtt már 15 évvel versenyhelyzetbe kerültünk, fel tudtunk készülni a piacgazdasági feltételek közötti szállítmányozásra, míg a valóban monopolhelyzetben lévő külkervállalatok megszűntek, vagy átalakultak. 1990-ben három fő kihívás állt előttünk: privatizáció, pénzügyi biztonság megteremtése és a vidéki kirendeltséghálózat felállítása. Szerencsénk volt, hogy a cég alapításánál bábáskodó nagy generáció a 80-as évek második felében érte el a nyugdíjkorhatárt, így a rendszerváltással párhuzamosan nálunk egy nemzedékváltás is zajlott, az új vezetők pedig újult erővel és a fejlett világban szerzett tapasztalataik révén új szemlélettel vághattak bele a piaci versenyfutásba. A rendszerváltás nagymértékben felgyorsította a szakmai fejlődésünket és az üzletemberré válásunkat. A hazai szállítmányozás a piacgazdaságban nyerte el igazi létjogosultságát. A külföldi multicégek piacra lépésével a szakma felértékelődött, ismert és elismert tevékenység lett, jól fizető és a fiatalok körében népszerű ágazattá vált.

– Fiatalemberként Önt mi vonzotta a szállítmányozás közelébe?

– A Közgazdaságtudományi Egyetemen mint közlekedésszakos hallgató a harmadik évben szállítmányozás fakultációra jelentkeztem. A tanárom, Antal György, a MASPED vezérigazgatója toborozta a fiatalokat a vállalathoz. Habár közgazdász a végzettségem, egy szobában ülve elemzéseket gyártani, one man show keretében, az nem az én világom. Nyüzsgő ember vagyok, szeretem a csapatmunkát, van némi szervezőkészségem is, szóval jól éreztem magam a szakmában, és talán sikereket is fel tudtam mutatni mint klasszikus speditőr. A MASPED-nél végigjártam a ranglétrát: a tranzitosztályon kezdtem dolgozni, majd osztályvezető, főosztályvezető, kereskedelmi igazgató, vezérigazgató-helyettes lettem a különböző szakterületeken, és közben tulajdont is szereztem a cégben. A szakmai fejlődés mellett nyilván szerencse is kellett e nyílegyenes pályafutáshoz. Nagyon sokat dolgoztam, nem csak a kollégáimat, magamat is hajtottam, ha kellett, reggel 8-tól este 6-ig meg lehetett találni az irodámban. Az volt az elvem, hogy csak azt tudom a munkatársaimon számon kérni, amit én is betartok. Igyekeztem példát mutatni és tevékenyen részt venni kollégáim munkájában.

– Gondolom, a privatizáció levezénylése még a korábbiaknál is több munkát, nagyobb odafigyelést igényelt…

– …annál is inkább, mert a vállalat magánkézbe adása jelentette a fennmaradásunkat, ezzel több száz kollégánknak és családjaiknak tudtuk biztosítani a megélhetését. A 90-es években tapasztalható szállítmányozói boom a MASPED-et is felívelő pályára állította, nőttek a forgalmaink, évről évre nyereséget termeltünk, amiből szolidan, de mindig osztalékot is fizettünk, és közben a cég folyamatosan fejlődött, gyarapodott. A privatizációt követően nagyon jó együttműködés alakult ki a menedzsment tagjai között, bíztunk egymásban, egy irányba húztunk, sokszor közösen nyaraltunk és szilvesztereztünk – csodás évek voltak, csodás szakmai eredményekkel.

– Pályafutásának utolsó időszakában már nem a MASPED-nél találjuk. Miért?

– Tíz évig a légi és tengeri forgalomra alapított MASPED–Schenker, majd három évig a Schenker ügyvezetője voltam. Ez alatt a 13 év alatt is végig az „anyacégem” igazgatósági tagja maradtam, és a szívemben mindig MASPED-es voltam, vagyok és leszek. Ugyanakkor hálás vagyok a sorsnak, mert egy nemzetközi közösségben, egy multinacionális társaságnál is megmérethettem magam, ahol mint a magyarországi cég vezetője ki kellett vívnom a helyünket szakmailag, tárgyalópartnernek elismertetni magunkat azokban az országokban, ahol Schenker-leányvállalatok működnek. Sikeresek voltunk, a MASPED–Schenker évente 300–400 millió forintos eredményt produkált, a tulajdonosok elismerték az erőfeszítéseinket és a cég teljesítményét. Itt is a kiváló csapatmunka jelentette a piaci sikerek alapját, és az utódok nevelésében is jól vettük az akadályt: két mentorált kollégám ma már igazgatói tisztséget tölt be a Schenkernél.

– Lát-e különbséget a régi és a mai szállítmányozói kultúra között?

– Nagyon felgyorsult a világ, változnak a trendek, és ez alól a szállítmányozás, tágabb értelemben a logisztika sem tudja kivonni magát. Harminc– negyven évvel ezelőtt a kereskedelmi, üzleti beszélgetések gentleman agreementek voltak, ma 10 cégnek küldenek egy táblázatot a világ másik feléről, hogy írjanak bele 5 számot, s majd azok alapján eldöntik, hogy kit bíznak meg a feladattal. Hiányoznak a személyes kapcsolatok, s ez a folyamat az informatika világméretű térhódításával megállíthatatlannak tűnik. A megbízók egyre személyre szabottabb igényekkel állnak elő, ami a piaci szereplőket is a specializálódás irányába tolja, miközben csökken az ágazat jövedelmezősége; messze nem lehet már akkora profi tot elérni, mint akárcsak 10–15 évvel ezelőtt. A profitéhség viszont változatlanul hajtja a cégeket, ezért egyre nagyobb a piaci verseny, a globalizáció elhatalmasodott, s ettől a szakmánk sem függetlenítheti magát. Elképzelhető, hogy a kíméletlen versenyfutásban sok vállalat elvérzik majd, a multik már ma is egymást falják föl, amit persze hívhatunk fuzionálásnak, de a lényegen nem változtat: egyre kevesebben részesülnek a piaci tortából.

– Milyen jövőt jósol a cégnek?

– Az új tulajdonosok elkötelezettek a társaság fejlesztésében, jelentős szellemi és anyagi ráfordításokkal jelenleg is több üzleti tranzakció előkészítése zajlik a piaci pozíciók javítása, a még hatékonyabb és jövedelmezőbb gazdálkodás érdekében. 1970-ben kezdtem dolgozni a MASPED-nél, amelyhez a mai napig kötődöm. Jelenleg a felügyelőbizottság elnöke vagyok, részvényes, ezért örülök annak, hogy a cég tovább él, sikeresen működik, és nem jutott a már rég eltűnt külkereskedelmi vállalatok sorsára. Saját tulajdonú vagonok bérbeadásával foglalkozó két sikeres MASPED-projektcég ügyvezetőjeként továbbra is kapcsolatban állok a szakmával.

– Elégedett a pályafutásával?

– Maximálisan. Úgy érzem, hogy teljes szakmai karriert futottam be, persze a célokat is mindig reálisan tűztem ki magam és a munkatársaim elé. Tisztában voltam a képességeimmel, tudtam, hogy mik az erősségeim, mely területeken tudok hozzátenni a vállalat minél eredményesebb működéséhez. Ma már nem vágyok napi kihívásokra, van egy nyaralóm a Balaton mellett, három csodálatos unokám, élem az életemet. Fiatalkoromban felszálltam a vonatra, a lényeg az volt, hogy rajta legyek, aztán előrekerültem a mozdonyvezetői állásba, hogy vezessem a vonatot, most meg kényelmesen ülök hátul a pullmanban, vezessen más, én már csak utazni akarok. Azt hiszem, minden életkorban meg kell találni azt, ami sikert, örömet okoz, és teljessé teszi az életet.